1. Van énnekem egy családom, akik az elmúlt négy évben és három hónapban ugyan hébe-hóba láttak, de jobbára morgós, hovatovább hisztis pater familias alakjában, aki a szülinapi vacsora közepén pattant fel duguláselhárítani, a lehető legártalmatlanabb kérdésekre válaszolt üvöltve, kidagadó nyaki erekkel, csak azért, mert az adott mondat tartalmazta a „beázás”, a „reptér” vagy a „szabadság” szavakat. Szóval köszi Zsigmond, Anna és mindenekelőtt Zsófi, aki ezt az egészet elviselte, támogatta, mosolygott, szép volt, csacsogott, telefonált neki, elhozta tőle, kávézott vele, vitt neki töltött káposztát és arcizma sem rándult (na jó, kicsit), amikor huszonöt perc alatt kellett vacsorát összeütnie a vendégeknek vagy a város másik feléből kellett késő este hazajönni gyalog, a két gyerekkel, meg a babakocsival, meg a bevásárlással, meg a fiam vívócuccaival, esőben, mert én éppen valami hallatlan nagy jelentőségű megbeszélésen voltam, ahol a roppantósi Szokolrádió- és Biciklipumpamúzeum vezetője vázolta együttműködési terveit a Louvre-ral.

Kösz, édes.

2. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ölni tudnék, ha hülyékkel kell együtt dolgoznom. Nem a hülyével, mint olyannal van bajom, még csak nem is azzal, hogy hülyeséget, mond/csinál/tervez. Demokratikus tömegtársadalmaink sajnosszerencsére mindenkinek adnak elegendő teret és levegőt. A baj az, hogy a hülye bezár a hülyeségébe, foglyul ejt a baromságaival és magával ránt a torz kis világába. Foglalkozni kell vele, időt kell rá fordítani. Rettenetes szerencsém volt, nagyon (I mean, nagyon-nagyon) rendes emberekkel dolgoztam együtt. Volt, hogy fasírtban voltunk, persze, volt ajtócsapkodás, illetve sötéten izzó szembogarakból kicsapó láng meg haragszomrád. De egy irányba húztunk, tudtam, hogy ezerszer kizsigerelve, jóval a rendes munkaidőn túl, hajnalban, hétvégén, szabadság alatt, betegen is megcsinálják azt, amit kérek, még akkor is ha a hátuk közepére kívánják az egészet. Ha galambhálót, filmfeliratot vagy IKEA-ágylábból fejhallgató-tartót kellett gyártani, kiszedni a koncertterem plafonjából az égőket, és áttenni a kiállítótérbe, hogy legyen világítás, részt venni egy alig hatórás EUNIC-értekezleten, 1000 kilométert autózni képszállítás végett egy furgonnal, amiben csak harmadik és ötödik sebesség van, megalkotni a világ legnagyobb excel-táblázatát, dédelgetni a hülyéket, rohamágyazni, üvöltöző eszelősöket meggyőzni arról, hogy nem, nem lesz itt kiállításuk (és a négyéves gyereküknek sem), komplett Magyarország-fürdőtúrákat összerakni krakéler francia nyugdíjasoknak és visszavinni a FONTOS PARTNER feleségének összecserélt cipőjét a boltba. Nagyon kösz Kriszta, Józsi, Franciska, Judit és Judit (ó igen!), Nóra, Orsi, Dóri, Flóra, Juli, Emma, Gábor, Péter, Zoltán, Csaba és Anikó. (És a jobbfajta gyakornokok is, persze. Ők tudják, kikről beszélek, special thanks to Máté.)

3. Ez az egész kis csimbummcirkusz, amit kulturális diplomáciának neveznek igazából nem létezhetne egy méltatlanul kevés szóra érdemesített és százszor megalázott réteg, az ú. n. művészek/alkotók nélkül. Sokakat meglep, de a magyar kultúrát magyar művészek nélkül relatíve nehéz eladni, és, hogy a művész, ellentétben a Bohémélet c. szakmunka állításaival, nem a levegőből él, neki is vannak érzései, gondolatai a világról, és főleg: méltósága. Kylie Minogue művésznő halhatatlan szavaival, (Juhász „Zenebutik” Előd míves fordításában): szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezen a munkahelyen találkozhattam a kortárs hazai kultúra legjobbjaival és fizetnem sem kellett érte. Nagy megdöbbenésemre az igazán formátumos művészek és belevaló értelmiségiek az esetek döntő többségében szerény, józan, kedves, tök normális emberek, allűrök és teljesíthetetlen kérések nélkül. Sokszor rajtuk is láttam azt az elszánást, amit a kollégáimon, hogy valami teljesen abszurd és fárasztó dolgot azért csinálnak meg, mert hisznek abban: valahol a felhőkön, a düheinken és mord tagadásainkon túl, létezik az, amit magyar kultúrának neveznek. És jöttek kevés pénzért, a szánalmas kis igyekezetünket megbecsülve, világnézetre és törődésre való tekintet nélkül, mert talán valahol lelkesítette őket is a tudat, hogy meg tudják mutatni magukat egy országban, ahova kétszáz éve vágyni jár a magyar értelmiség.

Szóval köszönöm nekik, mindannyiuknak: nélkülük semmik vagyunk.

4. Sokat kaptam azoktól a Franciaországban élő/élt magyar művészektől is, akiket itt ismertem meg: nemcsak kinyitották a szemem egy másik világra, hanem tanácsaikkal is megtiszteltek és jóindulattal voltak irányomban. Hollán Sándor fái, Karátson Endre zseniális, gyémánttiszta individualizmusa, Major Kamill töredékei, Lucien Hervé boltív-nyílásai (és Hervé Jutka elképesztő életereje) és Márkus Anna pontos figyelme, Bródy Vera tündéri kedvessége mind velem marad.

5. Vannak francia barátaink/-m, akik nagyon sokat segítettek nekünk, mármint a Párizsi Magyar Intézetnek, még a magyaroknál is érthetetlenebb okokból. Nem egyszerű minket szeretni, sokszor nem is hagyjuk magunkat. Clara, Philippe, Xavier, Guillaume, Catherine, Christophe, Etienne, Coryse, Françoise, Gabrielle, az AAIH és a többiek: jó volt együtt. Un grand merci, au nom de la Grande Patrie Hongroise (:-DDD), éternelle et reconnaissante (XDDDDD).

6. Nem olyan rettenetesen divatos dolog, de hálás vagyok a főnökeimnek és a BI [Balassi Intézet] otthoni munkatársainak, akik türelemmel és terápiás típusú odahajlással viselték a követelőzéseimet és a hevült emaileket. Különösen hálás vagyok HP-nek [Hatos Pál], mert bizalmat szavazott nekem, és hagyott úgy dolgozni, ahogy a magyar kulturális intézetek majdnem százesztendős történetében kevesen. És miközben nem szólt bele, azért tartotta atletikus hátát, amikor Fontos Helyek kifogásoltak ezt-azt a PMI [Párizsi Magyar Intézet] működésével kapcsolatban. (Miért nincs fellépés a feleségnek, reggeli a vendégszobában és kurgánok hegyiben lobogó őrtüzek a tetőn, ilyes potomságok.)

Mi most hazalépünk. Megtanultam, hogy az A3-on soha, de soha nem szabad bejönni a városba, hogy hogyan kell odapofátlankodni kocsival az Orly-Sud főbejárata elé, ahova amúgy tökéletesen tilos, és hogy a zongorát időnként harmonizáltatni kell. Hogy a rue Cujas sarkán egyáltalán nem is lejt a járda, mert az egész utca lejt tulajdonképpen. Hogy hogyan lehet sorállás nélkül bemenni a Musée d’Orsay-ba (kiállítást kell ott rendezni, hahaha!). Hogy a távolabbi pék a jó. Hogy a francia léleknek csak egyik oldala Jacques Dutronc, a másik Claude François; és az legalább ugyanolyan fontos. Hogy a vállunknál magasabbra kell emelni a kezünket a megállóban, amikor jelzünk a párizsi buszsofőrnek, különben úgy leszúr, mint a pengős malacot. Hogy nem karácsonyi képeslapot kell küldeni, hanem újévit. Hogy miképpen kell leállítani a tűzjelző vijjogását, ha egy itt most meg nem nevezendő jelentős magyar közéleti személyiség rajta felejtette a szalonnás tojást a tűzhelyen. És hogy milyen módon lehet megszerelni január elején, hajnali háromkor, 80-100 kilométeres szélben és vízszintesen eső zivatarban az orkán által eltépett és borzalmas zajokat keltő mozivásznat, húsz méterrel az utca szintje fölött (az eltört vetítővászon-keret két végére használt pólókat kell csomózni, de csitt!!! EZ TITOK!!!). Ezeket én mostan már mind tudom.

Stux, a veszedelmes, aki vagyok.

Ideje indulni.